Soha többé nem veszem meg – idióta kenyér
Vannak bizonyos ételélmények, amelyeken utólag majdnem nevetsz.
Nem azért, mert jók voltak – hanem azért, mert olyan furcsán rosszak.
Ez is egy ilyen történet.
Minden egészen ártatlanul kezdődött.
Egy vekni kenyér hevert ott a boltban, teljesen rendben lévőnek tűnt, talán egy kicsit csábítónak is.
A csomagolás többet ígért, mint amennyit nyújtani tudott.
Puhának tűnt, talán egy kicsit légiesnek, talán még frissen sültnek is.
De a valóság egészen másnak bizonyult.
Miután otthon kicsomagolták a kenyeret, jött az első habozás.
Már tapintásra is… rossz érzés volt.
Egy kicsit túl száraz.
Egy kicsit túl tömör.
Egyáltalán nem az a puha érzés, amire számítottál.
De mégis – az éhség ott volt.
És néha az éhség erősebb, mint az ítélkezés.
Az első falat mindent megerősített.
Az állaga kemény és morzsalékos volt egyszerre.
Nem ropogós a jó értelemben – csak száraz.
Az íze lapos volt, szinte nem is létezett.
Olyan volt, mintha olyasmit ennél, ami elfelejtette, miért is létezik.
És mégis csak evett.
Falat falat után.
Nem azért, mert jó volt.
Han azért, mert már elkezdődött.
És mert az éhség még mindig ott volt.
Van benne valami furcsán emberi.
Folyamatosan enni valamit, amit nem is szeretsz.
Csak azért, mert előtted van.
Gyorsan telt az idő.
Öt perc.
Nincs több.
És hirtelen eltűnt a kenyér.
A tányér üres volt.
folytatás a következő oldalon
A többit lásd a következő oldalon
